Repkednek a testrészek, a falra és az aszfaltra fröccsen néhány agyvelő, és persze a kutyusokkal is vigyázni kell, mert némelyik egy valódi Demogorgon.
A Resident Evil a mai napig óriási rajongótáborral bír, habár ennek semmi köze a filmekhez. A Milla Jovovich-féle akcióáradat ugyan financiálisan abszolút jövedelmező franchise lett – nem hiába élt meg hat fejezetet –, részről részre egyre inkább távolodott a forrásműtől, feláldozva annak világát a látványos és szexi gépfegyveres akciók oltárán. Persze egy adaptációnak nem kell minden esetben szigorúan követnie az alapművet, a szolgalelkű másolat pedig pláne nem válik előnyére a legtöbb darabnak, de ezek az alkotások kis túlzással inkább csak a címükben emlékeztették a nézőt a játékra, főleg a Teljes pusztulás alcímmel ellátott harmadik felvonástól kezdve.
Az első valódi reménysugarat filmes fronton a 2021-es Resident Evil: Raccoon City visszavár jelenthette volna, ám végül egy vérszegény próbálkozást kaptunk, ami nemhogy új reményt nem hozott a hazánkban A Kaptár néven futó világba, csupán egy újabb szeget vert a franchise koporsójába. Ez pedig „nagy teljesítmény”, különösen annak fényében, mennyire nem volt magasan az a bizonyos léc, amit meg kellett volna… nos, nem is ugrani, sokkal inkább átlépni. A kudarc után a Sony jegelte is a projektet, olyannyira, hogy az új film nem is a stúdió tervei között szerepelt: nem rendeltek be rebootot, maga a rendező, Zach Cregger kopogtatott a Sony ajtaján a saját koncepciójával. Ha egy alkotó ilyet tesz, az vitán felül szerelemprojekt, a rendező pedig magabiztos a víziójában. Kérdés volt persze, mit hoz ki mindebből a Barbár és a Fegyverek direktora, ha már huszonnégy éve nem sikerült senkinek letennie az asztalra egy olyan Resident Evil-filmet, amire nyugodt szívvel ráaggathatjuk a „jó” jelzőt. Nos, örömmel jelenthetjük: Zach Cregger abszolút sikerrel járt.
Adott Bryan, aki orvosi futárként dolgozik. Egyik este, miután végzett az utolsó szállítással, hazaindulna tisztázni a magánéleti problémáit a barátnőjével, ám kap egy kiemelt megbízást dupla pénzért: egy táskát kell villámgyorsan eljuttatnia Raccoon Citybe. A tomboló havazásban a hegyeken át vezet az útja, amikor egy fertőzött nő kerül az autója elé – pontosabban a szélvédőjére. Innentől kezdve felesleges a cselekmény további részletezésébe bocsátkozni: a film egy eszeveszett rohanás, amely a túlélőhorrorok minden pozitív stílusjegyét felvonultatja, így a történet szinte másodlagos.
A film nem a játékok közvetlen feldolgozása: sehol egy Chris Redfield vagy Jill Valentine. Egy átlagember szűrőjén keresztül fedezzük fel a világot, amelyben elszabadult a T-vírus. Kezdetben csupán apró jelek intenek óvatosságra: néhány furcsa sérült a kórházi nyitójelenetben, majd az elgázolt nő egyre bizarrabb viselkedése – időbe telik, mire Bryan felfogja, hogy mekkora a baj. Főhősünk egy szerencsétlen figura, aki nemcsak a tükörjéggel küszködik a Raccoon Citybe vezető hegyi utakon, hanem az apaság gondolatával is. Ez a belső dilemma tökéletesen rokonítható az idén bemutatott The Exit 8 felütésével, ahol a karakter hasonló lelki vívódáson megy keresztül.
Bryan nem képzett katona: fogalma sincs, hogyan kell fegyvert fogni, újratölteni vagy célozni, nem vágja a közelharcot, és nem szórja a golyót szaltózás közben. Ez a földhözragadt ábrázolásmód teszi igazán feszültté a filmet, hiszen a főhős pontosan úgy reagál, ahogyan egy hétköznapi ember tenné egy ilyen rémálomban. Ez rengeteg izgalmas helyzetet szül, miközben a hangulat ritkán válik tartósan nyomasztóvá – talán csak a lakóautós jelenetnél, amit felesleges lenne előre lelőni. A feloldás oka Cregger kiváló humora. Ritkán tapasztalni teltházas vetítésen ennyi őszinte nevetést: a film nem válik önmaga paródiájává, nem figurázza ki a zsáner szabályait, a poénok szinte kizárólag a főszereplő esetlenségéből fakadnak. Austin Abrams alakítása kulcsfontosságú, játéka adja a mozi igazi motorját, hitelesen hozza a kétségbeesett lúzert, aki egyszerűen csak túl akarja élni az estét.
Zach Cregger ezzel a művel megerősítette a helyét a kortárs horror élvonalában. A Kaptár nem bonyolítja túl a premisszát, nem csűri-csavarja a karakteríveket, mégis mintaszerűen működik egyszerű túlélőitalként. A rendező és a neves operatőr, Dariusz Wolski vizuálisan is kifejezetten stílusos filmet alkotott, különösen az első felvonásban: amikor Bryan kiszáll a kocsiból a sűrű havazásban, és a hátsó lámpák vörösbe vonják a fehér tájat, a látvány szinte álomszerű. A technikai kidolgozottság példás, egyedül talán Hays és Ryan Holladay filmzenéje maradt némileg jellegtelen, nem igazán kínál emlékezetes témákat.
A produkció természetesen nem hibátlan, akad néhány ritmustörő momentum. (Spoiler következik.)
Érthetetlen dramaturgiai döntés például, amikor a főhős egy házban percekig zajosan kutat át minden fiókot lőszer után, az ott tartózkodó fertőzött pedig csak hosszú tétlenség után támad rá az épület másik végéből. A másik gyenge pont a kormányzati háttér ábrázolása: ha a világmegmentő szérumból csupán néhány minta létezik, és Bryan szállítja az egyik tartalékot, meglehetősen hiteltelen, hogy ezt egy magányos civil futárra bízzák helikopteres különítmények helyett. Ezt a fordulatot a készítők kissé túl könnyedén próbálták elpoénkodni.
A végeredmény ennek ellenére kellemes meglepetés. Bár a széria filmes vonala az elmúlt években alaposan kiölte a nézőkből az optimizmust, Zach Cregger rendezése izgalmas, szórakoztató, kellően véres és remek tempójú mozi lett. Egyszerre szól a tősgyökeres horrorrajongóknak és a játékos közönségnek: nemcsak az eddigi legjobb adaptációja a márkának, de a videojátékos feldolgozások mezőnyében is bátran az élvonalba helyezhető.
