Igazából nem kellett Chris Nolannek Oscar-díj ahhoz, hogy minden létező kapu kinyíljon előtte. Már évtizedek óta gyártja a megbízható filmeket, a stúdiók pedig rendre a lábai elé vetik magukat, és átengednek számára minden kreatív folyamatot a produkciói során. Nem szólnak bele, Chris teheti csak a dolgát, hisz ő már van akkora sztár, mint a hollywoodi színészek, akik felbukkannak a filmjeiben. Neve mainstreammé vált, a filmekkel keveset és sokat érintkezők számára is etalon, úgyhogy minden projektjét hatalmas figyelem övezi. Az Oppenheimer viszont kiemelkedő volt ezen a téren is, egy meglepően nagy bevétel és rengeteg Oscar-díj, köztük a Legjobb rendező díja is ütötte a markát. Egy ilyen győzelem után jellemzően egy alkotó akármibe belefoghat, és az öreg Christ nem kellett félteni: megtalálta magának a világ legnagyobb szabású történeteinek egyikét. Végül is fontosak az ambíciók, de az Odüsszeia megfilmesítéséhez még így is acélgolyók kellenek.
Homérosz eposza ugyanis egy nagyon epizodikus jellegű mese az ithakai királyról, Odüsszeuszról, aki miután megnyerte a trójai háborút, nem képes hazajutni, hanem a tengeren bolygon és különböző isteni, félisteni alakok állítják őt próbák elé. Szinte különálló történetek, amelyek önálló keretben mozognak, saját tanulságokkal bírnak, és nem mellesleg egy évtizedet ölelnek át. Ezt egybefogni még egy háromórás, IMAX-kamerákkal legyártott mozifilmnek is embert próbáló feladat: majdnem akkora, mint Odüsszeusznak átjutni a trójai falakon majd hazavergődni Poszeidón tengerén.
De nagy büszkeséggel jelenthetjük, hogy ez a lehetetlen küldetés sikerrel zárult. Az Odüsszeia egy olyan film, amit hatalmas előzetes gyűlölet övezett az internet népének néhol téves prekoncepciói alapján, de végül szimpla erejével rácáfol a fanyalgók előítéleteire. Ez egy monstrum film, ami a maga monstrum erejével dózerolt minket bele a moziszékbe. Megszoktuk, hogy egy Nolan-darabra beülni már önmagában egy elég erős audiovizuális úthenger, de egy ilyen ősi és mitikus erejű történetnél különösen jól áll, ha néhol kicsit dagályosabbak az érzelmek és színpadiasabb egy-két dialógus.Itt most az érzelmesebb és kevésbé a tárgyilagos, gyakorlatorientált, hideg profi oldalát vette elő az író-rendező.
Kérdés is volt számunkra, hogy egy ennyire neves rendező mit lát ebben a történetben, ami miatt érdemesnek tartja elővenni újra? Hozzá kell tennünk, definitív, egyértelmű filmes adaptációja a teljes Odüsszeiának nincs úgy, mint például az Iliásznak. Sorozatban vagy tévéfilmben, az eposz egyes részeinek különálló feldolgozásában láthattuk eddig Homérosz történetét, de nagyvászonra szabott kalandfilmként még nem. Mostantól ez lesz, amire hivatkozni fognak az emberek, és nagyon érdekes belegondolni, hogy annak idején épp a Tróját ajánlották fel Nolannek megfilmesítésre, de végül az nem jött össze. Cserébe megkapta Batmant, úgyhogy mi, filmrajongók elég jól jártunk.
2004-ben a Trója sem egy az egyben vette át a mítoszt, hanem alaposan átdolgozta. Teljesen kivette belőle az isteneket, próbálta annyira realistára venni az eseményeket, amennyire csak lehet. És nem volt rest karaktereket átfazonírozni a filmszerűség kedvéért. Ez egy olyan megközelítés, ami Nolanre is jellemző: nem volt tehát egyértelmű, mennyire fogja beemelni a sztori fantasy elemeit. Mert nehezen lehet egy ennyire fantáziadús, az istenek folyamatos beavatkozását igénylő cselekményt úgy végigvinni, hogy két lábbal a földön álljon. Nolan helyesen nem is tett így. Az Odüsszeia nagyon helyesen megmaradt ebben a mitikus térben, ahol az ember az istenek játszmájának kiszolgáltatottja, és sorsát tulajdonképpen csak a nekik való engedelmességben tudja irányítani. Aki tisztességes és alázatos, annak jó sora lehet, de aki tiszteletlen és nem játszik a szabályok szerint, kárhozat lesz a jussa. Ezt nézhetjük végig az Odüsszeiában: látjuk Ithaka királyát, ennek a háború verte, tíz éve Trója partjainál szenvedő figurát és embereit, és feltehetjük magunkban a kérdést, mivel érdemelték ki ezt a szörnyű végzetet, hogy évekig kell a tengeren bolyonganiuk?
És a válasz nem is jön könnyedén, de világosan következik Nolan életművéből. Mikor azt keressük, mi vonzotta őt az Odüsszeiához, nem is kell továbbtekinteni a korábbi filmjein, hiszen bizonyos szempontból már foglalkozott ezzel a témával. A Csillagok közöttben szintén a messzire rekedt, időben is távoli édesapa hazatérése foglalkoztatta. Egyfajta ŰR-odüsszeia volt már az is. És Homérosz időkezelése is hasonlít arra, amilyen szabadossággal Nolan mesél el egy történetet. A végéből ugrik a közepébe, majd elmeséli az elejét, aztán a kétharmadára ugrik, végül a végét összeköti az elejével. Megszoktuk már tőle, itt pedig nagyon lehengerlő, amilyen biztosan mesél. Mindig azt az információt kapjuk meg, amiről tudnunk kell. Ha épp két karakter leül beszélgetni egymással, utalnak valakire, rákötünk arra, és egy hosszú szekvenciában tapasztaljuk meg az eseményeket. Emiatt a trójai faló szegmense például oltári jó, feszült – és még a realista ábrázolás is megjelenik, ahogy a katonák a saját vizeletükben gubbasztva várják, hogy kitörhessenek a szoborból.
Még Matt Damon is adja magát, mind Odüsszeusz: hiszen ha van egy olyan férfiszerep, ahol a karakter eltévedt, elszakadt otthonról, és próbál hazajutni, ki ha nem Matt Damon az első a hollywoodi ügynökök telefonkönyvében? Remek is a szerepben, nem lepődnénk meg, ha az Oscar-jelölésig is eljutna, mert különös természetességgel jeleníti meg ezt a neves hőst. Méltóságteljes, következetes, a katonái felnéznek rá, eszes és ravasz, hű férj. Egy igazi példakép lehetne, ha Nolan nem árnyalná kellően azzal, hogy súlyos terhek nyomják a szívét. A nagy hőst, a trójai faló megalkotóját, a mindenki által szeretetett királyt ugyanis egy bűnös lélekként ábrázolja a történet: egy olyan elmeként, aki felelőssége teljes tudatábancsinált valami egyszerre hihetetlent és borzalmasat. Cselszövéssel megnyert egy háborút – és ugyanakkor öléshez adott erőt és lehetőséget a katonák számára, porig rombolt egy országot.
Az Odüsszeia képében Nolan egy újabb háborúellenes kiállást mutat fel. Oppenheimer után Odüsszeusz az a hős, akit saját teremtményének léte taszít a sötétségbe, csak itt a Manhattan-terv maga a trójai háború. Ebből a szempontból tehát a rendező folytatja ezt a koncepcióját a pacifizmusról, és vizsgálja, hogy mik visznek egy férfit ilyen döntések meghozatalára. Odüsszeuszt kényszerből küldték háborúzni egy olyan konfliktusba, amit az emberi becsvágy és hatalomvágy fűtött. Tíz évet ostromolták Trója kapuit, és annak érdekében, hogy végre vége legyen ennek az őrületnek, egy őrült ötletre volt szükség. Mindez azért történt, hogy a katonák megmeneküljenek, és mindenki békében hazamehessen, Odüsszeusz is láthassa azóta megnőtt fiát és hű feleségét, Pénelopét. A háborús logika vezette őket azonban további bűnökbe, ami után nem is meglepő, hogy ennyit kellett rostokolniuk az úton. Nolan vizsgálja, hogy ez az embereiért teljes felelősséget vállaló vezető min megy keresztül ebben a háborús pszichózisban, és hogyan próbálja katonáit is életben tartani, és miként bukik el benne folytonosan.
A film tehát egyszerre egy hatalmas kaland, ahol küklopszokkal, szirénekkel, boszorkányokkal, gigászi harcosokkal találkoznak a görög harcosok, és ebben megtalálható egy merengés is az idő múlásán, ahogy az folyamatosan erodálja a lelkiismeretet, a pszichét és Görögországot is. A természetes erózióként mutatja be az állandó háborúskodást, ami emberi életeket tesz tönkre generációkra, és amelynek ciklikusságát nem lehet megszakítani. Még Télemakhosz, Odüsszeusz fia sem képes kilépni apja árnyékából, és ő is ölni kényszerül, hogy megmentse szeretteit. Ugyanitt a katonák sem képesek felelősségük teljes tudatában engedelmeskedni az isteneknek, mikor az éhhalál küszöbén vannak. Az erőszakot a túlélés eszközeként mutatja be Nolan, és nemesen egyszerű a magyarázat, amivel Odüsszeusznak végül mégis sikerül hazajutnia.
De hát ezek a mítoszok! Erős gesztusok, archetipikus, de átélhető figurák, nagy próbák és nagy bukások vagy győzelmek. Mindebből jelesre vizsgázik az Odüsszeia, amit pont azért lehet szeretni, mert nem mindenben követi szóról szóra az alapanyagát. A különböző állomások sztorijait itt-ott megnyesték, rövidítették, de ezek mind az átívelő történet, a hazajutás témáját erősítik. A küklopsz szekvencia kifejezetten ijesztő, Kirké szigetén az események pedig egyenesen testhorrorba hajlanak. A szirénekkel való találkozás megvalósítása 10/10 kategória, az ithakai hazatérés pedig olyan pillanatokat tartalmaz, aminek érzelmességét tényleg csak a mozi tudja a legjobban átadni. Bevalljuk, orcánkon még egy férfikönnycsepp is kicsordult meghatottságunkban.
És mivel ilyen erős drámai ereje van ennek a történetnek, ilyen jól kezeli az időt és meséli el húsz év cselekményét, és ennyire képes sajátosan elhelyezni az alapanyagát, hogy 2026-ban is releváns legyen, annyira felháborít minket az a fogadtatás, amiben a film a megjelenése előtt részesült. Az internet valósággal tombolt azokon a híreken, hogy egyes színészeket milyen szerepekre sikerült leszerződtetni. Elliot Page-ről, a transznemű színészről például sikerült elhíresztelni, hogy a félisten Akhilleuszt játssza, erről azonban szó sincs. Egy olyan görög katona figuráját kapta, aki egyáltalán nem a harci tudásáról ismert, még kardot se vesz a kezébe – így szinte tökéletes ellentéte annak a karakternek, akiről a kommentelők és ragebait videósok hada panaszkodott. De ott van Lupita Nyong’o megjelenése is, akit dupla szerepben, Klütaimnésztraként, Agamemnón feleségeként és Szép Helénaként egyszerre láthatunk. A kenyai származású, feketebőrű színésznő valóban egy sajátos választás egy olyan karakterre, akit korábban nem így láttunk, a filmben viszont sikerül eladniuk, miért őt tartották abban a kontextusban a leggyönyörűbb nőnek a világon. Egy más, szinte isteni minőség, ahogy ő kinéz a vásznon, bár karaktere nyilván nagyon kevés fókuszt kap – ha öt percet szerepel a filmben már sokat mondtunk. Ezért volt tehát a nagy balhé, két olyan színész miatt, akik nettó 8 percet töltenek a vásznon összesen…
De ők is jól teljesítenek, csakúgy, mint a szereplőgárda teljes egésze. Damon mellett Anne Hathaway karizmatikus királynő, Tom Holland hiteles az apa után sóvárgó fiú képében, Robert Pattinson élvezetesen gané, és még Zendaya megjelenésével kapcsolatban is van egy csavar, amit nem vártunk, de nagyon értékeltünk. A végén látható harcjelenet minőségén és Agamemnón kissé karikaturisztikus ábrázolásán voltunk csak fennakadva. Előbbiben a drámai erőn túl koreográfia és látvány terén nincs semmi különös, a Darth Vaderreemlékeztető király viszont a háború ökleként, a maszkulinitáscsúcsaként kifejezetten furcsa színészt kapott az eljátszásra.
Ha valaki túl tud tehát lépni egy mitikus karakter bőrszínén, annak igazán nagy élmény lehet az Odüsszeia. Mozgalmas, tartalmas, és mint Nolan sok filmjénél, úgy itt is, rendkívül hatásos. Biztosak vagyunk abban, hogy ezt az alkotást szanaszét fogják szedni azok, akik eleve előítélettel ülnek be rá, és keresik majd a hibákat a kosztümökben, díszletekben, a párbeszédek minőségében, de az a helyzet, hogy a rendező és az egész stáb ezt nagyon átgondoltan, egy erős vonalvezetés mellett készítette el, és az ilyen alkotásokat mi ünnepeljük. Bízunk benne, hogy a film esetleges sikere majd megerősíti a stúdiókat, hogy érkezzenek további ókori, kardozós, szandálos, romantikus, mitikus sztorik, mert ezekből igazán kevés volt az utóbbi években…
